Látom a televízióban egy riportban, hogy néhány gazda összeállt cukorgyárat alapítani. Mondván, hogy Magyarországon - éppen az úniós kvótarendszer miatt - a kaposvárin kívül egyetlen cukorgyár sem maradt, így fordulhat elő, hogy az ország cukorszükségletének 2/3-át importból kell fedezni. Ennek következménye, hogy a világpiacon bekövetkezett drágulás ilyen erőteljesen hatott a magyarországi kiskereskedelmi cukorárakra. Ha viszont itthon is termelnének cukrot, azzal befolyásolni (értsd: csökkenteni) lehetne a cukor árát.
Nos bizonyára én nem értek a közgazdaságtanhoz (jogászként miért is értenék), de elképzelem az új cukorgyár tulajdonosait, akik felépítik a gyárat, ahhoz természetesen és valószínűleg hitelt vesznek fel (állami vagy uniós támogatás a körülmények ismeretében kevéssé valószínű), megkezdik a termelést majd piacot keresnek. És persze azonnal szembesülnek azzal a kevésbé meglepő ténnyel, hogy Mo-on ugyan el tudják adni a terméket, hiszen alá tudnak kínálni a kialakul árnak, de külföldön szintén. Csakhogy külföldön a belföldi árfekvéshez képest magasabb árat tudnak érvényesíteni. A profitmaximalizálás viszont kényszer: vissza kell fizetni a hitelt, működtetni kell a gyárat, fizetni a munkásokat. Mit tesz így kapásból a cukorgyártó: vagy maga is külföldön adja el a terméket vagy ugyanazt az árat fogja belföldön érvényesíteni, amit a külföld elismer. A jótékonykodás nem kifizetődő. Még akkor sem ha csupa igazmagyarból áll a tulajdonosi struktúra. Ergo az újonnan épített cukorgyár sem fog érdemi befolyást gyakorolni a cukorárakra, ahogy az egy nyitott gazdaságú ország esetén természetes közgazdasági alaptétel.
A kérdés igazából tehát az, hogy az elképzelés és annak tálalása csupán dilettantizmust takar vagy direkt félretájékoztatásnak szánták, esetleg egy túl korai promóció. A cukorgyár jövője szempontjából egyik sem tűnik túl eredetinek.
